Amikor azt mondták nekem, hogy ismerjem meg Mózes Csabát, a látássérült masszőrt és sportolót, és meglátom, hogy teljes Víziváros a kisujjában van, bevallom, először nem tudtam magam elé képzelni, ez hogyan lehetséges. Mármint, ha szó szerint értem, tehát hogy minden négyzetcentiméterről tudja, mi van ott. Aztán találkoztunk, és meglepődtem.
Pláne akkor, amikor amellett, hogy ő navigált engem, hogy merre menjek, és hova forduljak, illetve mondogatta, hogy éppen mi mellett megyünk el, még ő szólt rám, hogy tán ne bukjak fel egy kiálló cölöpben, amit én látóként észre sem vettem.
Csaba valódi, választékos beszédű úriember, és igazi jelenség, sokan ismerik a Mechwart liget környékén. Első utunk egy bioboltba vezet, új olajakat akar venni a vendégeinek. Ki is választunk kettőt, az egyik fahéjas, a másik kicsit mentolosabb illatú, majd fizetés után továbbhaladunk az egyik kedvenc reggelizője felé.Itt már bele is csapunk, és azon már pár perc után sem lepődöm meg, amikor Csaba a gyerekkoráról azt meséli, hogy balhés és öntörvényű srác volt. 1980-ban, Székelyudvarhelyen született, és ott is élt egészen 11 éves koráig. Azt mondja, édesanyja akkor jött rá, hogy a fia látássérült, amikor babaként nem oda nyúlt a csörgő után, ahol volt. Négyévesen elhozták Magyarországra egy specialistához, aki azzal kecsegtette, van remény arra, hogy lásson, ám végül nem így lett. A szemidegbénulás és a szürke hályog – előbbi csak később derült ki – együtt azt eredményezi, hogy Csaba egyáltalán nem lát. Ez viszont egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy gyerekként igazi rosszcsont legyen.
Szerintem sok embernek nem volt ilyen szabad és élményteli gyerekkora, mint nekem. Minden hülyeségben benne voltam úgy, hogy semmit nem láttam. Fociztam, görkoriztam, bringáztam, épületek tetejére másztam. Igaz, néha nekimentem dolgoknak, de felálltam, és mentem tovább. Persze, volt részem csúfolódásban, hogy »Mi van, nem látsz?« meg »Vaksi!«, de szerintem már most látod rajtam, hogy ez mennyire érdekelt engem. Szerencsére semennyire. Igaz, megvédtem magamat, nem tagadom. Nem fagytam le. A baráti köröm elég nagy volt, ők soha nem hagytak ki semmiből.
Csaba nem látássérülése miatt volt magántanuló, hanem mert csenevész kisgyerek volt, emellett pedig román tannyelvű iskolába kellett volna járnia. Inkább testvérével, barátaival együtt tanult, így ragadt rá a tudás. „Az akkori háziorvosom 11 éves koromban mondta a szüleimnek, hogy van lehetőség arra, hogy Magyarországra, Budapestre jöjjek a Vakok Általános Iskolájába. Éltünk is vele.”
Alapvető Braille-írás-olvasás-tudása viszont hiányos volt, így azt be kellett hoznia, amikor az intézetbe került. „A beilleszkedés, bevallom, nagyon nehéz volt. Kollégista lettem, egyedül maradtam gyerekként, édesanyám hazament, apám kéthetente hétvégén látogatott meg. Mivel előtte nem voltam közösségben, mély víznek bizonyult ez az új létforma. A szervezetem is tiltakozott, ráment az immunrendszerem, sokat betegeskedtem, nem éreztem jól magamat. Elég mély érzésű srác vagyok, sokan ezért is kedvelnek, szeretnek. Nyilván rosszul esett, amikor hétvégén kérdezték, hogy ki jön értünk, és én nem tudtam válaszolni, mivel értem nem tudott jönni senki. Olyankor vissza kellett fojtanom a sírást. Nehéz időszakként éltem meg ezt.”
A megváltást végül a sport hozta el neki. „Szeretem a kihívásokat, a versenyszellemet. Tökéletes terület volt erre a csörgőlabdázás. Bevallom, ez a lányokkal való ismerkedésben is segített, menő volt sportolónak lenni. Ettől zajlott az élet, amit imádtam.”
Csaba hangulata sokkal jobb lett a sporttól, és ez máig kitart. „Sokat segített, hogy a sport jó környezetet teremtett nekem. A gimiről már ugyanezt nem tudom elmondani. Azok az évek nagyon nehezek voltak. Itt tapasztaltam meg először az iskolai cikizést. Például amikor elém vagy egy másik látássérült barátom elé odaraktak egy széket, hogy megnézzék, átesünk-e rajta. Néha cikiztek, feszegették a határainkat, de máig úgy gondolom, jól és azonnal kezeltük a helyzeteket. Hozzáteszem, hogy fair legyek: abban, hogy végül kiközösítettek, nekünk is szerepünk volt. Volt, hogy nem készültünk órára, vagyis nem olvastattuk fel magunknak a tananyagot, mert szimplán nem akartuk, és ezzel olykor visszaéltünk. Nyilván ez a többinek nem tetszett, hogy a látó gyerek megkapja az egyest, ha nem készült, mi meg a mögé bújunk, hogy nem tudtunk készülni, mert nem volt miből, vagy nem volt éppen segítségünk.”
Csaba azt mondja, nem szeretett tanulni, de szorgalmas volt, így az érettségije is jól sikerült.
Heti szinten hét-nyolc kazettát rögzítettem, majd írtam át Braille-be, míg mások éppen suli után felszabadultan játszottak. Volt, hogy ezzel elment az egész szombatom vagy vasárnapom. Gondolhatod, hogy ettől azért nem voltam lelkes.
Csaba a gimit megelőzően és közben is nagyon sok versenyre járt a csörgőlabda-válogatott tagjaként. Bejárta a fél világot, és mint mondja, bár nem látta a különbséget város és város között, de érzékelte. Persze ez azért nem volt ugyanaz, és néha bánta is, hogy nem lát. „Főleg akkor, amikor Dániában voltunk, és az edzőnk mondta, hogy a lányok épp meztelenül rohannak be a vízbe a szaunából.”
Csaba a gimnázium után elkezdte egy rövid időre a testnevelési főiskolát, de félbehagyta a sportmenedzseri szakot, mert minél hamarabb pénzt szeretett volna keresni, dolgozni akart. „Szeretem a jó dolgokat, a jó ruhákat, hiú vagyok, adok magamra, a külsőmre. Szüleimmel együtt – akik időközben felköltöztek Budapestre – elég szegény sorból származtunk, nem tudtam, és nem is akartam őket terhelni.”
Így jött Csaba életébe a masszázs, aminek az ötletét először elég szkeptikusan fogadta. „Iskolarádióztam, egy helyi rádióban, a Fix rádióban is dolgozgattam, ha bármit választhattam volna, akkor rádiós szerettem volna lenni. Talán. De megnéztem a prioritásaimat, és nekem ahhoz, amit szerettem volna, a pénzkeresés volt az első, így inkább a megvalósíthatóbb masszázs felé fordultam. A média világa elég nehéz, mármint mások mellett labdába rúgni.”
Csaba ezzel a felemás érzéssel kezdte el a tanfolyamot. Azt mondja, a tanulás alatt egyáltalán nem tetszett neki, a változás a vizsgát követően jött el, amikor bekerült az Irgalmasrendi Kórházba, letölteni a gyakorlati időszakát. „Beszélgettem az emberekkel, megismertem az életüket, és nagyon élveztem, főleg azt, hogy tudtam velük türelmes lenni, ami nálam a fiatal koromat tekintve szokatlan volt. De nyilván ez azért történt, mert érdekeltek, és tudtam is olyat mondani nekik, ami őket építette. Azt gondolom, nem attól vagyunk sérültek, hogy például nem látunk, hanem a terhektől, amiket cipelünk. Ennek oldásában én is tudtam segíteni, nagyon súlyos gondolatokkal és gondokkal küzdő embereknek. Ez az egész érzés nagyon megfogott, inspirált. Ez kellett ahhoz, hogy fizikailag is bírjam a munkát. Volt, hogy egy nap alatt húsz ember is megfordult a kezem alatt. A masszázst azóta is hivatásomnak tekintem, már 2002-től dolgozom hivatásszerűen gyógy- és sportmasszőrként. Ma már a magam ura vagyok, jelenleg a magánpraxisom kibővítésén dolgozom, de a szakmámban is keresem az izgalmas kihívást, a fitnesz-wellness, a szolgáltatói szféra irányában.”
Csaba a fizikai erejére is ad, hetente többször jár edzeni, a sport a mai napig szerves része az életének. Sőt olyan sportokat is űz, amiket sokan minden érzékszervük hibátlan működése ellenére sem mernének kipróbálni: dzsúdózott, néhány napos gyakorlás után lecsúszott egy ausztriai síterep legmeredekebb pályáján, a kaliforniai sivatagban kétszázzal repesztett egy 911-es sportautóval, sziklát mászik, és kipróbálta a bungee jumpingot, az ejtőernyőzést is. „Sokan azt kérdezik tőlem, hogy tényleg elvittek-e erre meg arra. Én nem szeretem ezt a kifejezést. Engem nem kellett vinni, mentem én magamtól, inkább úgy mondanám, hogy kipróbáltam. Viszont amikor segíteni akarnak nekem az utcán, mindig elfogadom. De inkább azért, hogy jó benyomás maradjon az emberekben a látássérültekről. Nagyon sokan sajnos megkeseredettek, és tele vannak fájdalommal, ezért gorombán, faragatlanul reagálnak a mások segítő szándéka ellenére is.”
Valószínűleg fittsége segített neki abban is, hogy egy pár évvel ezelőtti, igencsak ijesztő helyzetet túléljen. „Nagyobb címlettel fizettem valamiért a Nyugatinál, és szólt az eladó, hogy vigyázzak, mert kifigyeltek. Hazafele a villamoson már fura érzésem volt, mintha követnének. Már a kapuban voltam, amikor éreztem, hogy valaki matat a táskámban. Nem hagytam, szembeszálltam vele. Sikeresen, csakhogy előtte hasba szúrt. Később a rendőrök a térfigyelő kamerák képei alapján azonosították, és elfogták, öt év börtönbüntetést kapott. Én elég hamar túltettem magam rajta, de elgondolkodtam, hogy talán a sors azt üzente: lehet, hogy picit le kellene higgadnom, nem rögtön támadnom. Lehet, ha elmagyarázom neki, hogy nincs esélye kirabolni, akkor nem szúr meg.”
Csaba ezen a ponton azt is hozzáteszi: versengő jelleme és a kihívások iránti vágyakozása azért terhet is ró rá. Néha úgy érzi, le kellene nyugodnia kicsit, hogy a kis dolgoknak is ugyanúgy örülni tudjon, ne csak a kalandoknak. Ezen dolgozik is: igyekszik kicsit visszaszűkíteni a látás hiánya miatt messzire kitolt határait. „Nekem is pontosan olyan vágyaim és gondjaim vannak, mint más embereknek. Egyszer szeretnék egy szerető családban élni, és mindent megteremteni nekik meg magamnak. Ennyire egyszerű. Én legalábbis így látom.”
